Csak Egy Gyűrű /1.rész/

1.FEJEZET

Péntek este volt, végre hétvége, ennek megünneplésére pedig horror estet tartottunk a barátaimmal. Szokáshoz híven, legjobb barátnőm, AhYeong választotta a filmet és őt ismerve a legfélelmetesebbet néztük. AhYeong és Jane ültek jobbról mellettem, Jane valójában thai, az igazi neve pedig Janniyome Raylai, de csak Jane-nek hívjuk, mert nehéz lenne kimondani a teljes nevét. Balról pedig egyetlen fiú barátom, SeungHwan ült. Nyúltam volna a pattogatott kukoricáért, ami AhYeong kezében volt, viszont már egy darab sem maradt benne. Feszült volt a légkör, mindenki szemrebbenés nélkül figyelte a tévé képernyőjét, amikor hirtelen előtűnt a semmiből egy fehérbe öltözött véres fejű hatalmas fogú nő és a kamerába sikoltott. Jane ijedtében a pokróc alá bújt, SeungHwan pedig elkapta a bal kezem és szorosan ölelte magához. Korom sötét volt a házban, csak a tévé világított. Már éppen lenyugodni készült mindenki és figyelmét újra a filmre fordítani, mikor SeungHwan telefonja megszólalt és ezt követően mind a négyen őrült sikoltásba kezdtünk. Jane ugrott fel a leghamarabb a kanapéról és felkapcsolta a villanyt. Hangosan fújtam ki a levegőt, mikor SeungHwan anyukája szólt bele a telefonba. AhYeong elment a konyhába megtölteni a pattogatott kukoricás tálat, míg Jane egy helybe nézett és próbálta feldolgozni a filmet. Már egy csomó horrort megnéztünk, általában péntekenként ezt szoktuk csinálni, de mind közül ez volt a legfélelmetesebb. SeungHwan pár perc múlva befejezte a beszélgetést és AhYeong is visszajött egy tele tál pattogatott kukoricával a kezében.

- Mit akart anyukád? – tette fel a kérdést leghamarabb AhYeong.

- Hogy hazafelé ugorjak be a boltba paprikáért. Vége lett a filmnek?

- Igen, ez már a vége. – nyújtotta felénk is AhYeong a tálat. – Jane, meddig fogsz még ott álldogálni?

Erre a kérdésre Jane is visszatért a jelenbe és helyet foglalt mellettünk.

- Mit is mondtál EunByul, mikor érnek haza a szüleid? – nézett rám mosolyogva AhYeong.

- Tizenegy körül, még van három óránk. Miért is? – kezdtem félni, mert AhYeong sosem volt az a jó kislány és az ötletek amiket ő kitalál, általában rosszul végződnek. Tudtam, hogy nem azt fogja mondani, hogy társasozzunk vagy hallgassunk zenét.

- Emlékeztek a kísértetházra az utca végén? DongSun azt mondta volt ott pár barátjával még múlt héten és a ház ajtaja bevágódott mögöttük, utána pedig sikoltásokat hallottak. – mesélte a történetet. Persze mindenki tudja a storyt az iskolában, DongSun az egyik legmenőbb fiú a sulinkban és azt állítja napi szinten mennek elhagyatott házakba a haverjaival. Viszont ki van zárva, hogy én valaha is betegyem a lábam egy olyan házba. – Mit szólnátok, ha meglátogatnánk azt a házat? – mosolyodott el AhYeong gonoszan.

- Én biztos nem megyek, ti menjetek nyugodtan. – kezdtem el azonnal tiltakozni.

- De nem lehetsz ilyen ünneprontó, EunByul! – kezdett el hisztizni a barátnőm. – Ugye ti benne vagytok? – fordult a többiek felé AhYeong. Természetesen nem vártam el tőlük, hogy majd tiltakozni fognak, mert túl jól ismerem őket ahhoz, viszont legalább valami nem tetszést mutathattak volna. Végül aztán így történt, hogy tél közepén, a -10°C –ban elmentünk kísértetházat nézegetni.

Késő bánat volt már, mikor Jane megijedt az elénk táruló látványtól. A ház udvarát teljesen benőtte a gaz, hatalmas fű vette körül az egész épületet. Egy ablak sem volt épp, vagy betörték, vagy egyszerűen meg sem volt. A szürke festék sok helyen lepergett és már csak a téglák látszottak ki, a pókok pedig boldogan éldegéltek, ugyanis senki nem zavarta meg őket. De számomra nem is a kinézet volt az ijesztő, sokkal inkább a hideg levegő, ami jóval hidegebb volt, mint -10°C. Nem tudom, hogy a szél miatt, vagy tényleg a szellemek voltak, de egy hatalmas festék darab esett le a házról, egyenesen elénk. Én ezt annak vettem, hogy nem kéne itt lennünk, ezért éppen fordultam volna meg, hogy hazamenjek a melegbe és egy forrócsokival a kezemben hallgassam a kedvenc zenémet, de SeungHwan elkapta a karom és nem engedett elmenni. Mire is valók a barátok, ha nem arra, hogy belerángassanak minél több hülyeségbe, nem?

- Ne legyél már ilyen EunByul, csak bemegyünk és kijövünk, ennyi az egész, semmi extra. – unszolt AhYeong és persze nem tudtam tiltakozni, hiába akartam.

Jane megtette az első lépést a ház felé és a jobb lába már bent volt a hatalmas bozótban. Ezt követően AhYeong, SeungHwan, majd végül én is bent voltunk a hatalmas fűben, egyenesen a ház előtt. A ház emeletes volt, az a hír járja, hogy egy idős házaspárt öltek még meg benne az 1900-as években, azóta így áll egymagában, csak a pókok lakják már és néha idetéved néhány felelőtlen gyerek és az a néhány felelőtlen gyerek jelenleg mi vagyunk. SeungHwan megfogta a kilincset, hogy kinyissa az ajtót, de mikor akarta kihúzni, az a kezében maradt. Végül átnyúltunk egy lyukon, ami bőven volt az ajtón és úgy nyitottuk ki. Dohos levegő csapott meg és nagyon hideg volt, mintha tényleg szellemek járnák a helyet. Semmit nem láttunk, ugyanis az utca ezen végén nem világított a lámpa, mintha nem tetszene a háznak, – vagy sokkal inkább azoknak amik bent vannak – hogy valami megvilágítja a helyet. Olyant is hallottam, hogy akármikor kicserélik a világító testet, másnapra már nem világít. Hátborzongató.

- EunByul, a lámpát! – ütögette meg a vállamat AhYeong.

A kabátom zsebéből kivettem a zseblámpát és átnyújtottam a barátnőmnek. Amint felkapcsolta a lámpát, egy pókot láttunk magunk előtt. SeungHwan azonnal elkapta Jane karját és el sem engedte még ügyesen ki nem kerültük a ház lakóját. Beton lépcső vezetett fel az emeletre, de már előre tudtam, hogy én oda fel nem megyek. A fal mellett volt egy kopott, poros zöld kanapé, több helyen is kilátszódtak a rugói és ki is volt szakadva. A kanapé tetején volt egy papír darab, aminek a vége meg volt égetve.

- Mivel a te ötleted volt, te mész el érte! – sétált AhYeong mellé Jane.

- Nem hiszem el, hogy ennyire féltek. Ez csak egy ház aminek nincs lakója a pókokon kívül. – viszont amint ezt AhYeong kimondta, elaludt a zseblámpa fénye. Hiába kapcsolgattuk ki-be, nem világított többé.

- Pedig biztos voltam benne, hogy kicseréltem az elemet mielőtt eljöttünk, nem fogyhatott ilyen gyorsan ki. – vettem a kezembe a tárgyat, majd megpróbáltam felkapcsolni még párszor, sikertelenül.

- Gyorsan olvassuk el azt a cetlit és tűnjünk el innét! – mindenki egyet értett SeungHwan javaslatával, még AhYeong is. Most, hogy nincs ami világítson, egyre ijesztőbb lett ez a hely, még számára is.

AhYeong ment el a papír darabkáért, de néhány másodperc után felsikoltott, ami minket is megijesztett, ezért mind a négyen hangos sikoltozásokba kezdtünk. Ha tényleg vannak ezen a helyen szellemek, akkor biztos nem örülhettek ennek a ricsajnak.

- Mi történt? – kérdezte Jane, a hangja pedig remegett a félelemtől.

- Egy pók! – nyafogott a barátnőm. Megkönnyebbülés volt ezt hallani, legalább nem egy hulla vagy egy kéz miatt volt a hangzavar.

AhYeong a cetlivel a kezében csatlakozott hozzánk, majd együtt el is indultunk a ház kijáratához.

- Senkinél nincs nála a mobilja? – kérdeztem reménykedve.

- Nálam itt van, de kettő százalékon van. – mondta Jane.

- Pár másodpercig kell csak, nem akarok belemenni kifelé menet a pókhálóba. – mondtam, majd elvettem Jane-től a mobilt.

Felkapcsoltam a lámpát és gondosan kikerültük a pókhálót. Jane visszavette a telefonját, mert már majdnem kiértünk, de ekkor megláttam valamit a padlón. Nem tudtam mi, mert csak egy másodpercig láttam, mielőtt Jane kikapcsolta volna a lámpát, de lenyúltam érte. A többiek előre mentek, nem vették észre a cselekedetem. Hideg volt és kerek, középen pedig lyukas. Egy gyűrű? Beraktam a zsebembe és behoztam a pár lépés lemaradásom a többiektől. Majd otthon alaposabban megnézem. Fellélegeztünk, mikor végre kiértünk a friss levegőre. SeungHwan gondosan be is csukta magunk mögött az ajtót, észre sem lehetett venni, hogy valakik itt jártak.

- Most pedig tűnjünk el innét! – mondta a fiú. Festett szőke haja a hideg ellenére is izzadtan lógott a szemébe, amit meg is értek, hiszen ilyen helyzetben még a fagyban is izzadunk.

- Olvassuk már el a lapot! – hajtotta szét a kezében lévő papír darabkát AhYeong.

Pár másodpercig rémült arccal meredt a cetlire, majd felmutatta, hogy mi is láthassuk. Nem volt hosszú üzenet, mindössze egy mondat, viszont elég ijesztő ahhoz, hogy sikoltozva rohanjunk vissza a házunkhoz. A lapon ez állt, nem túl szép kézírással: Te, aki betörtél ide... Megtalállak!!

Sosem örültem még ennyire annak, hogy végre itthon lehetek. Kiabálva rohantunk végig az utcán és mindvégig olyan érzésem volt, mintha valaki követett volna minket. Már az elejétől kezdve nem voltam kibékülve az ötlettel, hogy menjünk kísértetjárta házakat látogatni, de azért erre nem gondoltam volna. SeungHwan ment el leghamarabb, mert tízkor bezárnak a boltok és még kell vennie paprikát, a lányok még maradtak egy kis ideig.

- Nem értem mi történhetett a zseblámpával. – vettem ki a kabátom zsebéből és leültem a többiek mellé az ágyra. – Biztos voltam benne, hogy- - és ekkor felkapcsolt. Lassan ránéztem AhYeongra és Jane-re, de ők is ugyanolyan zavarodottak voltak mint én.

- M-megnyomtad és felkapcsolt? – vette ki a kezemből Jane a lámpát és ő is megpróbálta, de újra világított.

- Szerintem mind megegyezünk abban, hogy nem megyünk többé ilyen helyekre. Az az üzenet a lapon sem volt valami bátorító, szerintem egy életre megutáltam az ilyen helyeket. – jelentette ki AhYeong és felállt – Megyek most már, holnap Jejura megyünk kirándulni a családdal. Hétfőn találkozunk. – ölelt meg.

- Én is megyek akkor. – kelt fel Jane is. – Remélem nem lesz rémálmom. – kuncogott.

Pár perc múlva már egyedül ültem a zseblámpával a kezemben és gondoltam vissza a házban történtekre. Vajon tényleg azért nem kapcsolt fel a lámpa, mert a szellemek nem szeretik a fényt? És mi volt az az üzenet a lapon? „Te, aki betörtél ide... Megtalállak”. Ijesztő. Még egy óra volt a szüleim hazaérkezéséig, de nem tudtam, hogy hogy fogom túlélni addig egyedül. De ekkor eszembe jutott a gyűrű amit a házban találtunk, teljesen meg is feledkeztem róla. Elsétáltam a kabátomig, majd a tárggyal a kezemben felmentem a szobámba. Leültem a fotelomba és közelebbről is megnéztem a gyűrűt. Ezüstből készült, egyszerű karika volt, semmi extra. Elég vastag is volt, nem hinném, hogy esküvőre szánták volna. Viszont volt valami, ami megragadta a tekintetem, ez pedig egy név volt, ami a gyűrűbe volt vésve. „Ji Chang Min”. Valószínűleg ő lehetett a gyűrű tulajdonosa. Talán elveszthette? Vagy... Meghalt? Még a gondolattól is libabőrös lettem, ezért inkább megfogtam a telefonom és rákerestem a névre. Senki híres személyt nem dobott ki, csak néhány Facebook profilt. Újra a kezembe vettem a gyűrűt és megnéztem a nevet, majd azt amit beírtam a keresőbe, viszont nem írtam el semmit.

- Ji Chang Min? Vajon ki lehet ő?

- Végre megtaláltalak! Ötszáz éve várok rá, hogy vala-

Annyira megijedtem, hogy elejtettem a telefonom a gyűrűvel együtt és kirohantam a szobából miközben őrülten sikoltoztam. Kabát és cipő nélkül, zokniban szaladtam ki az utcára és rogytam a földre. Ez meg mi volt? Ki az az idióta? Megidéztem egy szellemet? A félelemtől zokogtam és nem tudtam mit csináljak, de egy valamit biztos tudok: Soha többé nem megyek be a szobámba, a gyűrűt pedig bele fogom dobni a Han folyóba. Nem láttam semmit a könnyeimtől, annyira féltem. Nagyon hideg volt, de most még arra sem tudtam gondolni, hogy fázok. Mi az az izé a szobámban? Még csak meg sem tudtam nézni, annyira megijedtem. Bárcsak össze estem volna, akkor most eszméletlenül feküdnék és nem arra a valamire gondolnék a szobámban. Ekkor eszembe jutott, hogy anyáék hamarosan hazaérnek és nagyon le fognak szidni, amiért így ülök az utcán. Körülnéztem, hátha találok valamit amit fegyvernek tudok használni az az izé ellen. Végül egy nagyobb gallynál állapodtam meg és lassan benyitottam a házba. Semmi nem volt bent, minden ugyanúgy állt, mint eddig is. Lassan, hangtalanul közlekedtem a házban. A szobám felé vettem az irányt. Tudom, azt mondtam soha többé nem megyek oda be, de muszáj elűznöm azt a valamit, hogyan fogom megmagyarázni anyáéknak azt, hogy a kanapén alszom? Mikor az ajtó elé értem, fülemet az ajtóhoz nyomtam és hallgatóztam, hátha hallok valami zajt, viszont síri csend volt. A horror filmekben ekkor szokott előjönni valami ijesztő, ezért inkább hátráltam két lépést és körül néztem, nehogy valaki a hátam mögött legyen, de az egész házban nem volt rajtam kívül senki. Lassan a kilincsre raktam a kezem és lenyomtam. Pár centire nyitottam csak ki az ajtót, hogy be tudjak nézni rajta, de senki nem volt bent. Bevágtam az ajtót, ami elég hangosan neki csapódott a szekrényem oldalának.

- Gyere elő, nem félek tőled! Fegyverem van és nem félek használni! – suhogtattam meg előttem a gallyat. Nem jött elő egy szörny sem, nem hallottam suttogást és nem is láttam egy ismeretlen babát sem a fotelben. Minden úgy volt ahogy hagytam, a telefonom és a gyűrű a földön, a ruháim is ott ahol ledobtam őket. A gallyal a kezemben odasétáltam a telefonomhoz és felvettem a földről. Viszont nagyon megijedtem mikor megláttam a jegyzetekben lévő üzenetet, olyannyira, hogy újra elejtettem a készüléket. Egy új jegyzet volt megnyitva és ez volt beleírva: „Te idéztél meg, most már örökre hozzád tartozom”. Úgy éreztem ott már nem nem bírom tovább, a „fegyveremet” is elejtettem és nem láttam már többet csak sötétséget.