Első
Fejezet
Egy magazinnál dolgozom, a partneremmel, mint
lábmodell. Így már majdnem egy éve vagyunk munkatársak Kunpimook Bhuwakullal,
vagy ahogy én nevezem BamBammel. Ő egy thaiföldi srác, gyönyörű, hosszú
lábakkal és hasonló külsővel rendelkezik. Én egy kis faluból érkeztem, sovány
alkatom van, szép lábaim, valóra vált álmaim.
Épp a munkába tartottam, mikor elsuhant
mellettem a jól megszokott motor, amivel BamBam járt. Mindig erre megy dolgozni
és az ellenkező irányban haza. Mint eddig, most sem dudált, pedig látott. Nem
is kell. Meg vagyok enélkül is! A cégnél találkoztunk először. Nem olyan nagy
az épület, hiszen egy kisebb lap, Angliában. Szerettem volna itt valóra váltani
az álmom, miszerint lábmobellkedhetek és mi tagadás nem volt könnyű, de a végén
sikerült! Lassan az épület elé értem, ahol majdnem minden fotózás fojt.
Beléptem az ajtón és az öltöző felé vettem az irányt, ahol le szoktuk pakolni a
dolgainkat. BamBam ott ült az egyik padon és nézte a mai programot, ami gondolom
megint annyi, hogy egy pár cipőből, a másikba lépünk.
–Ott a mai program, amit a szerkesztő neked
szánt. – mondta az asztalra nézve, ahová egy lap volt elhelyezve.
–Neked is szia! – fintorogva néztem rá,
miközben felemeltem a papírt, hogy tanulmányozzam.
9:00-10:00-ig fotózás itt a stúdióban
11:00- megbeszélés, 13:00-kor utazunk!
–Szerinted hova fogunk menni? – néztem fel
elgondolkodva.
–Én is ezen gondolkodtam – bámult a semmibe.
–Amúgy meg dolgozni megyünk, vagy csak egy
kirándulás?
–Meg kell kérdezni a szerkesztőt! – húzta
félmosolyra száját – Megyünk?
–Aha – mind ketten az ajtóhoz léptünk.
Kinyitotta és előre engedett. A szerkesztő
irodája felé tartottunk. Az ajtó előtt állva, egymásra néztünk, ami ilyenkor
egy ’’ki kopog előbb’’ versenyt jelentett. BamBam gyorsabb volt nálam, így egy
szomorú pillantást vetettem rá, mire kuncogni kezdett.
–Szabad – hallottuk a bentről jövő hangot.
Most én előztem meg BamBam-et és nyitottam be.
–Elnézést. Olvastuk a mai programban hogy
utazni fogunk. Elmondaná, hogy hová és hogy milyen célból? – kérdezte BamBam.
Mindig jó volt az ilyen nagyobb rendű emberekkel való beszélgetésekben.
–Nos! Kínába utaznánk, munka érdekében, de azt
terveztük a kollégákkal, hogy ott maradunk pár napig. Az utóbbit, persze csak
akkor valósítjuk meg, ha mindenki beleegyezik. Maguknak megfelel?
–Persze –
vágtuk rá egyszerre BamBammel és egymásra nézve mosolyogtunk.
–Rendben. Ennyit akartak? – kérdezte az
igazgató.
–Igen – mondta a mellettem álló fiú, majd
180°-os fordulat kíséretében kimentünk az irodából.
Becsuktam mögöttünk az ajtót és BamBam után
siettem, akinek eszébe sem jutott megvárni.
–Kávét? – kérdezte.
–Lehet – válaszoltam.
A sarkon lévő kávézóba mentünk. Az itt dolgozók,
legyen az akárki, mind oda megy. Nem mondhatni, hogy rossz kávézó, sőt! Nagyon
finom italokat csinálnak. Az összes kávézó közül, melyekben eddig jártam, ez
volt a kedvencem. Mikor bementünk BamBam hátra súgott egy „keress asztalt” és
el ment a pulthoz kávét rendelni. Kiválasztottam a megfelelő asztalt, a
sarokban volt elhelyezve és az épület minden sarkát lehetett látni. Körbe
néztem. Az egyik falon egy óriási ablak volt, gyönyörű. A pult rögtön az
ajtóval szemben, félkör alakban. Az asztalok kerek formában pompáztak. Ha jól
hiszem tölgyfából vannak, ahogy a hozzáillő székek is. Az egész hely nagyon
elbűvölő és mindenki nagyon kedves az itt dolgozók közül. Időközben BamBam
velem szemben foglalt helyet és ő is gyors körültekintést végzett.
–Akárhányszor jövök ide, mindig nagyon
kedvesek velem, fura hogy még nem untak meg.
Kijelentésére elnevettem magam és ő is
nevetett velem. Az asztalhoz lépett egy magas, sovány, körülbelül olyan idős
fiú mint Bam.
–Szevasz, Bro! – fogtak kezet BamBam-el, rám
nézett és vissza a barátjára.
–Yugyeom! Szia!
–Van csajod, és nekem nem is mutatod be? –
húzta fel szemöldökét, miközben lopva rám nézett.
–Ő nem a barátnőm. Bár nem lenne rossz! – az
utolsó mondatnál halkabbra fogta hangját, hogy ne halljam mit mond. – Na
mindegy! Te hogy kerültél ide?
–Átutazóban vagyunk, anyuval meg apuval. Itt
voltunk egy múzeumi kiállítást megnézni, most megyünk vissza Koreába. – mondta
majd kinézett a hatalmas ablakon, ami majdnem a kávézó egy egész fala volt. –
Most mennem kell. Apám vár. – mutatott az ablak túloldalán, az út szélén álló,
sötétkék Fordra.
Ismét lekezelt Bam-el, majd elment. BamBam a
pult felé nézett, bólintott egyet, majd felkelt és oda ment. Nem néztem oda, de
gondolom, kifizette a kávékat és már jött is.
–Tessék, barátnőm – becézgetett mosolyogva,
miközben letette elém a forrón gőzölgő italt. – Hogy gondolhatott ilyenre? Fel
se merült bennem ilyesmi... – motyogta.
–Ki volt ő? – kérdeztem rá, miközben láttam,
ahogyan a sötétkék kocsi elhajt.
–Egy régi barátom, Yugyeom, koreai.
Amíg a kávékat ittuk BamBam vicces
történeteket mesélt Yugyeomról, amiknek ő is a részese volt. Így elég jó kis
egy óra hosszának voltam részese. Mikor a két csészében egy csepp sem maradt,
visszavittük a pulthoz, megköszöntük és indultunk a szerkesztőséghez.
Amint vissza értünk rögtön kezdődött az egyik
fotózás. Egyik cipőből a másikba, másik cipőből a harmadikba. Ez egy kívülálló
szemével nagyon unalmas lehet, de én szeretem a munkám, ezért tetszik. Az első
cipő amit felhúztam egy piros tűsarkú volt, BamBam pedig egy hosszú orrú,
fekete színű cipőt viselt. A fényképezőgép mögötti ember meg mutatta, hogy hogy
álljunk meg, egymás mellé, hogy mind két cipő látszódjon. Többször is
lefényképezte a lábunk -mint ahogy szokta-, majd mikor végzett oda hívott
minket, hogy megnézzük a képeket. Ha nem tudom, hogy az a mi lábunk, azt
hiszem, hogy egy gazdag, fiatal házaspáré. Az első kép-sorozat jól sikerült, a szerkesztőnek
is biztos tetszeni fog. A következő képhez egy lapos talpú, fekete, rövid szárú
cipőt adtak rám, BamBam meg szintén fekete, egyszerű, Nike márkájú cipőt húzott
fel. A fényképész most is megmutatta, hogyan álljunk meg. BamBam beállt, úgy
hogy a bal lába egyenes, a másik viszont egy kicsit oldalra nézett és a térde
is be volt hajlítva. Én úgy tudtam a legkönnyebben megállni ha a könyököm a
vállára nehezedik, mert a jobb lábamat át kellett raknom a bal oldalra, de úgy
hogy a cipő eleje érintse a földet. A fotós készített pár képet. Meg kell
jegyeznem, kényelmes cipő volt. Észre sem vettem, mennyi idő telt el, csak
amikor a fényképész közölte velünk, hogy már csak egy pár cipőre maradt idő. Én
megint egy tűsarkú cipőt kaptam, ami szürke volt és csillogott. BamBam most egy
fekete, vőlegényes cipőt kapott és vele még ruhát is kaptunk mind a ketten. Az
én ruhám térden felüli, szürke és csillogós akár a cipő. BamBam viszont csak
egy nadrágot kapott, mert a felső úgysem látszik, ahogy ez esetben az én ruhám
se. Elmentünk áthúzni a ruhát. Mikor mind ketten vissza mentünk, a fotós megint
megmutatta a felállást. Viszont eléggé furcsa és kínos volt. Nagyon közel
kellett állnunk egymáshoz. BamBam úgy csinált, mintha húzta volna a jobb lábát,
a bal után, én meg egy helyben álltam, mikor is BamBam közel rántott magához,
annyira, hogy alig volt köztünk hely, a bal lábam felhúzta, szorosan a
csípőjéhez nyomta a térdem és így készült el a kép.
–Csináljon nekem is egy példányt, de ne csak a
lábunk legyen benne. – mondta BamBam. A bal kezével átfogta a derekam és még
közelebb húzott magához, így azt a kis helyet is bezárva köztünk. – Légy jó
kislány és nézz a szemembe! Még ha csak most az egyszer, akkor is tedd meg! –
fejezte be szexi hangon. Nem tudom miért, de élveztem, azt a pillanatot. –
Mehet. – mondta majd el is készült a kép amit kért.
Odamentünk megnézni a képeket. Mindegyik jó
lett. A fényképész, név szerint Joo Hyun ráment az utolsó képre, amin tetőtől
talpig rajta vagyunk. Még csak most vettem észre, hogy bár BamBam a nadrágot
cserélte ki a felsője is szép volt és mintha tudta volna, hogy milyen ruhát
fogunk kapni, mert mind a kettőnk összeállításához illett.
–Kinyomtatja a képet két példányban, vagy
megpróbálja elküldeni nekem, valahogy? – zökkentett vissza Bam hangja a
valóságba.
–Kinyomtatom én. De kérlek titeket szólítsatok
a nevemen. – fejezte be Joo Hyun. – Sürgősen kellenek a képek?
–Hát ha lehet még a mai nap folyamán, Hyung! –
mondta BamBam.
–Rendben.
Joo Hyun elment a fényképezőgéppel, mi pedig
vissza a kettes, halványkék színű, szürke ajtós öltözőnkbe. Mindössze két fülke
volt benn. Egyik az enyém, másik BamBamé. Én ahogy beértem az öltözőbe, be
mentem a fülkébe és az ott maradt ruháimba öltöztem vissza. Mikor kimentem
BamBam már megint ott ült szokásos helyén, a padon. Megindultam az ajtó felé,
hogy vissza adjam a ruhát, annak a cselédlánynak, vagy kicsoda ő, aki adta.
–A szerkesztő azt mondta, hogy megtarthatjuk a
ruhákat. – szólalt meg BamBam. Mintha tudná, hogy mit akarok...
–De én akkor is vissza akarom adni!
–Szerintem ne add neki oda, szükséged lesz rá!
– mondta egy kacsintás kíséretében.
Valaki kopogott. Bam automatikusan felkelt és
ajtót nyitott, én pedig a táskámhoz léptem és elsüllyesztettem benne a
ruhadarabot, miközben füleltem a szóváltásukra.
–Készek a képek. – jelentette ki Joo Hyun.
–Köszi Hyung, nagyon hálás vagyok érte.
–Nincs mit. – felelte, majd BamBam becsukta az
ajtót.
Megnézte a két képet és felém közeledett.
Csodálkozva néztem rá, mikor felém nyújtotta az egyik példányt, elvettem tőle,
és megnéztem. De a kép nem ugyanolyan volt mint, mikor először láttam. Ahogy
jobban megnéztem, olyan volt mintha egy
angyalszárny árnyéka rajzolódott volna ki, ami az én hátamból indul.
–Ömm...BamBam, megmutatnád a te példányod?
Szerintem az enyémmel valami nincs rendben... – léptem oda hozzá és nyújtottam
felé a képet.
Megnézte, majd az övét is.
–Én nem látok rajta semmi furcsát. Mit látsz
rajta? – kérdezte.
–Hát a hátamból kiálló angyalszárnyat, meg
piros fénycsíkokat körülötted. A tiéd is ilyen, vagy ez csak nyomtatási hiba?
–Igen, ilyen. De én nem látok ebben semmi
furcsát. Ez a kép ilyen és ez így van rendjén.
BamBam a kezében tartott darabról rám nézett.
Hirtelen őrült mosoly jelent meg az arcán. Felkelt a vaslábú, barna padról és lassan,
de mégis magabiztosan megindult felém.
Kellesz nekem, Kristin! -hallottam hangját a
fejemben. Egyre jobban közeledett, én hátráltam, ameddig csak tudtam. De ez nem
egy véget nem érő szoba, vége is van. Hátam a falnak ütközött. BamBam a két
kezét a fejem mellé tette, hogy ne bírjak elmenni. Kellesz nekem! -hallottam ismét ezt a
mondatot, ami BamBam hangjával csengett a fejemben. Összeszorított szemmel
vártam, hogy mi fog történni. Valami neki csapódott a szemben lévő falnak. Akár
akartam, akár nem a szemeim kinyitódtak, de az események olyan gyorsan
történtek, hogy alig tudtam követni. BamBam a földön feküdt ájultan. Egy hideg,
erős kéz fogta meg a csuklóm, megint becsuktam a szemem és mikor kinyitottam, a
szobám zöld színű falai vettek körbe. Körülnéztem. Minden a helyén volt. A
szekrényem egy egész falat elfoglalt, szemben vele a dívány, amin aludni
szoktam, a kis kerek asztal a szoba közepén állt, a ráhelyezett üres vázával.
Megijedtem.
–Mégis hogy a rákos fenébe kerültem ide? –
kiáltottam el magam, egy kicsit hangosabban a kelleténél.
–Én hoztalak ide – érkezett a válasz a
nappaliból, ráadásul idegen személytől.
Felkaptam az asztalról a vázát és kirontottam,
hogy leüssem az illetőt, de mikor megláttam hogy ki ő, egy az egyben
ledermedtem. A gyerekkori legjobb barátom, Felix ült a fekete kanapén, ami a
szoba egyik sarkában helyezkedett el. –Szép ház. – mondta mosolyogva, mikor
meglátta döbbenetem.
–Felix! – mondtam, mire felállt én pedig,
döbbenetem elmúltával oda szaladtam és a nyakába ugrottam. – Rég láttuk
egymást! Hogy vagy? – majd szétpattantam az örömtől, hogy újra láthatom.
–Hát ha nem fojtogatnál, meg mondanám. – mondta,
szorításom hatására, fojtottan.
–Oh, bocsi! – engedtem el. – Nos, mi minden
történt veled? – szemeim csak úgy csillogtak a boldogságtól, ahogy az övéi is.
–Hát az én történetem elég hosszú... – Ráérek
– vágtam közbe és leültünk. – Rendben. Mikor ti elköltöztetek... – kezdte. Na
igen, elég sokszor költöztünk. Egy kisvárosban születtem, 9 éves koromban
elköltöztünk Sydney-be, Felix szülővárosába. Ott ismerkedtünk meg. Nagyon,
nagyon jó barátok lettünk. 16 éves koromban viszont ott kellett hagynunk
Sydney-t. Akkor elválasztottak bennünket és azóta esélyem sem volt meglátogatni
Felix-et. Mikor vissza értünk a szülővárosomba, Wollongong-ba a szüleim azt
mondták, hogy Felix rossz hatással van vagy volt rám. Persze ez nem igaz.
Minden nap suli után együtt lógtunk, mentünk ide-oda, együtt csináltuk a
leckét. – ...minden megváltozott. Te is tudod, milyen jó barátok voltunk. Akkor
azt mondtam a szüleimnek és magamnak is megfogadtam, hogy soha többé nem lesz
egy olyan barátom, mint te!
–Értem. És sikerült valóra váltani az álmod? –
kérdeztem rá, mert mikor kisebbek voltunk, mindig arról álmodoztunk, hogy
egyszer azok leszünk, akik akartunk lenni. Én láb modell, Felix pedig rendőr.
Emlékszem mindig azt mondta, hogy rendőr lesz és majd megvéd.
–Hát, végül nem rendőr lettem. Sydney-ben
találkoztam egy mostani jó barátommal, Bang Chan-nal. Jó barátok lettünk és
rátaláltunk egy zenei műfajra a K-pop-ra és eldöntöttük, hogy koreai előadók
leszünk. Ekkor eszembe jutottál, arra gondoltam, hogy vajon neked sikerült-e
valóra váltani az álmod és ahogy látom, sikerült. – nézett körbe.
–És honnan tudtad, hogy hol vagyok, vagy hogy
ki van velem? És utána, hogy kerültem haza? –tettem fel a kérdéseket, amik már
egy ideje a fejemben kavarogtak.
–Hát egyszer volt egy álmom, ahol teleportálni
tudtam. Az álmomban gondoltam egy helyre és ott termettem, azon a helyen ahova
gondoltam. És reggel mikor felkeltem, furcsa érzésem volt, na meg sehová nem
akartam menni. Arra gondoltam, hogy bárcsak már a JYP -a JYP Entertainment
ahová sikerült bejutnom, rappel és tánccal, de nagyon nehezen- gyakorlótermében
lennék, vagy ha ott alszok, akkor most nem kellene bemennem. Ekkor hirtelen
pizsamában a gyakorlóteremben voltam. Most meg mielőtt megmentettelek volna,
támadt egy olyan érzésem, igazából nem is érzés volt, hanem inkább egy hang a
fejemben, hogy „A legjobb barátod bajban van”. De mivel nem tudtam, hogy hol
vagy, ezért nem tudtam a helyre koncentrálni és eszembe jutott a barátság
karkötő, amit készítettél. – mutatott a kezén lévő karkötőre. – A karkötőt a
kezembe vettem, szorítottam és nagyon erősen rád koncentráltam. Először nem
sikerült, mert a családi házatok elé teleportáltam, de másodszorra sikerült. Az
ütés viszont, csupán reflex volt.
Nem tudtam mit mondani. Az hogy ennyire
megváltozott, nagyon megdöbbentő lehet, hogy már nem is az a Felix ül
mellettem, akit akkoriban ismertem. Mi van ha veszélyes? Na és ha igazából meg
akar ölni? Valahogy el kell küldenem...De hogy?
–Felix...el kell menned – hajtottam le a
fejem.
–Mi? Ezt meg mégis hogy érted? – nézett rám
döbbenten.
–Nem akarom, hogy maradj! Rossz hatással vagy
rám! – ez egyáltalán nem igaz, de nincs más választásom.
Felálltam és az ajtó melletti ablakon át
néztem, a jelenleg üres utcára. Felix is felkelt és mellém sétált, majd
fürkészni kezdte az arcom.
–Kristin. Te félsz. – fenébe is, ennyire
nyilván való lenne?
–Hát hogyne félnék? A legjobb barátomból egy
szörnyeteg lett! Ki tudja, mikor fogsz megenni, vagy megtámadni! – mondtam,
mire elnevette magát.
–Kristin! Ez nem fog megtörténni! Attól, hogy
van képességem, nem változtam meg. Ugyanaz a Felix vagyok, aki kiskorunkban
voltam. Csak megnőttem, képességem lett és munkába álltam, de a személyiségem
nem változott meg. – ez akármennyire is hangzott megnyugtatónak, engem nem
nyugtatott meg, de egy valami eszembe jutott.
–Tényleg! A Munka! – gyorsan ránéztem az
órára. – 11 óra. Elkéstem.
–Dehogy késtél el! – mondta Felix.
Megfogta a kezem és elkezdett az ajtó felé
húzni. Kinyitotta, kimentünk, szaladtunk egy kicsit és egyszer annyit éreztem,
mintha egy keskeny csövön préseltek vagy húztak volna át. Első alkalommal nem
volt időm megfigyelni vagy érezni ezt, de jobb lett volna, ha most sem érzem
meg. Egyszerre ennek az irtózatos érzésnek vége szakadt és a szerkesztőm
irodája előtt álltunk. Felix a legjobb barátom és közben mégsem az, aki. Félek
tőle és a képességétől. Azt hiszem, hogy jobb lenne ha tényleg el menne.
–Felix, ha nem baj, akkor én mindenesetre
szeretnék egy kicsit távolságtartóbb lenni, remélem megérted! Azért köszönöm,
hogy elhoztál! Ha akarsz menj el hozzám és várj meg. A megbeszélés után oda
megyek. – mondtam.
Bólintott egyet és egy puffanás kíséretében eltűnt,
én meg döbbenten kopogtam az előttem becsukott ajtón.
–Siess! – hallottam bentről az igazgató
hangját.
Benyitottam és rögtön megláttam BamBam-et, a
szoba egyik sarkában. Mivel ő ott, én a szoba másik végében foglaltam helyet.
Jobb lesz ez így. Csak az öltöző a baj. Mert ott együtt vagyunk. A fenébe. Nem
baj, majd megoldom valahogy.
–Nos, Kínába megyünk. Természetesen fotózás
céljából. Ha mindenkinek megfelel, egy pár napig ott is leszünk. Ketten lesznek
egy szobában. Én arra gondoltam, hogy Kunpimook és Kristin lehetnének együtt.
–Uram! Én nem szeretnék vele lenni. Nem
kereshetnék egy másik szobatársat? – kérdeztem és közben Bam-re néztem, aki
mérges fejet vágott. Nem fogok vele lenni, az már biztos!
–Hát... Rendben. Akkor ajánlom, hogy 11:30-ig
legyen lakótárs! Akkor Kunpimook te velem leszel, a többiek meg beszéljék meg.
Elmehetnek. – mondta, majd mindenki felkelt és kimentek.
Megvártam még mindenki kimegy. Mikor már nem
volt senki az irodában én is megindultam. Szemben az ajtóval akartam becsukni.
Becsuktam, de mikor megfordultam BamBam állt előttem. Megijedtem és majdnem
háttal dőltem az ajtónak, de mielőtt neki dőltem volna BamBam megfogott, mind
két kezével. Egy perc se telt el és már egy sötét sikátorban voltunk. Nem olyan
volt mint mikor Felix-el teleportálunk, hanem mintha villámgyorsan szaladt volna. A szemei a természetes feketéről,
bíbor vörösre váltak. Éreztem, hogy minden porcikám remegni kezdett a
félelemtől. A lábaim feladták és a földre rogytam.
–Hagyjál békén! Mégis ki vagy és mit akarsz?
BamBam hagyj és soha ne kerülj a szemeim elé még egyszer! – miközben beszéltem
könnyek áztatták át a szemeim.
Ahogy kimondtam az utolsó szavakat, BamBam
megfogta a felsőm, a nyakkivágása alatt egy kicsivel és a szó legszorosabb
értelmében a falra kent, mint vajat a pirítósra. A már eddig is patakokban folyó
könnyeim, most még jobban kezdtek lefolyni az arcomon. Az egész testem sajgott
a fájdalomtól a hátam, a mellkasom és még a végtagjaim is. BamBam egyre erősebben
nyomott a falhoz, nem kímélve semmilyen sérüléstől. Felkiáltottam, ahogy
szemkontaktusba emelt, mivel hátamat végig súrolta az érdes fal és
felszakította rajta a bőrt. A fájdalom egy kevéske időre elnyomta a rémületet,
amit a fiú miatt éreztem és egy hirtelen támadt ösztöntől pofon vágtam.
Szerencsétlenségemre, azzal a kezével nyúlt az arcához, amivel engem tartott,
így én a földre zuhantam. Összekuporodva, tehetetlenül feküdtem a hideg
aszfalton.
Egyszerre két kezet éreztem, ahogy megfog és
felemel, majd megint úgy éreztem magam, mintha szállnék, de az út vonalat nem
tudtam megállapítani, mert a szemeim csukva voltak. Nem akartam kinyitni és
megint magam előtt látni azt a sok szörnyűséget. A fájdalom megszűnt, és már
csak a végtelen sötétséget láttam és éreztem, ahogy lassan magábaszippant.
Felix
szemszöge
Éppen a kanapén ülve néztem a televíziót,
mikor valaki kopogott. Bosszúsan bár, de ajtót nyitottam. A küszöbön BamBam
állt, egy félholtra vert Kristint tartva a kezében.
–Mi a...? – pillantottam vissza a fiú arcára.
–Engedj be, elmagyarázom! – félre lökött és
lazán bement a házba, majd Kristin szobájába vette az irányt és lerakta a lányt
az ágyára.
–Ki csinálta ezt vele? – kérdeztem mérgesen,
miután becsuktam az ajtót és elé siettem, de kérdésemre csak a földet nézte. –
Te voltál? – néztem rá szúrósan. – Mert ha igen, akkor, akkor esküszöm, hogy...
–Én legalább nem ölettem meg az ellenséggel,
mint ahogy azt te tetted! – bökte meg mutatóujjával a mellkasom erősebben,
minek hatására egy kis lépést tettem, hátrafelé. – Ha felkel, mond neki, hogy
álmodott és ezt add neki oda. – mondta majd vissza se nézve felém dobott egy
levelet, amit fejlettebb reflexeimnek hála, sikerült elkapnom.
Az ajtó hangos csattanással csukódott be
mögötte. Ránéztem a levélre, megfogtam a nappali asztalán lévő újságot és
bementem Kristinhez, majd leültem az ágya mellé.
Kristin
szemszöge
Szemeim lassan nyitódtak fel, az ismerős,
biztonságot nyújtó, szobám falain belül.
–Kristin! Jót aludtál? – Nézett rám Felix az
ágy mellől.
–Mi? Hogy-hogy aludtam? Hogy kerültem haza? A
munkahelyemen voltam, aztán meg... – magamra néztem és semmi nyoma nem volt
semmilyen sérülésnek – aztán meg...
–Igen? Mi történt aztán? – olvasta tovább a
kezében tartott napilapot.
–BamBam. BamBam elvitt egy sikátorba és bántott.
Emlékszem, a falnak nyomott és vörösek voltak a szemei.
–Nagyon furcsa. Különben azt ott ő hozta. Nem
tudom mit ír benne. – mutatott az asztalon lévő levélre.
Felültem és elvettem, majd kibontottam.
„Az egész tegnap történt. Nem aludtam egy
szemhunyásnyit sem. Fura képességek birtokosa lettem, mint például a villámgyorsaság, gondolatolvasás és még a közeljövőt
is képes vagyok látni. Nem szerettelek volna ezzel aggasztani, de a ma
történtek után, nem maradhat titokban. Nagyon sajnálom ami ma történt, de azért
remélem ez nem változtat olyan sokat a barátságunkon. Tudom, hogy előbb el
kellett volna mondanom, viszont azt hittem, hogy tudom irányítani, de ezek
szerint hiba volt ennyire megbíznom magamban. Tényleg őszintén sajnálom a ma
történteket és azokat is, amik ez után
fognak történni. Remélem egyszer meg tudsz bocsátani!”
Chh...még hogy nem fog annyit változtatni a
barátságunkon! Ez mindent megváltoztat! Miért pont az én barátaim lettek
szörnyek? El kellene költöznöm a Antarktiszra, hogy aztán a pingvinek legyenek
a ledjobb barátaim, velük biztos nem történik ilyesmi! De miért pont BamBam és
Felix? Miért egy napon derül ez ki? Milyen kapocs lehet közöttük? Lehet, hogy
Felixnek is van több képessége, csak eltitkolja előlem? Ha már a képességeknél
tartunk, mi lehet az oka? Egy fura álom, amiben mindenki supermant játszik,
mert én nem akarok az álmomban férfi lenni, sőt! Inkább akkor ne álmodjak
semmit se! Még a munkámat is otthagynám, csak hogy ne legyen semmilyen
képességem! Oh basszus...a munka...!
–Figyelj Felix! Eszembe jutott valami! Jössz
Kínába! – jelentettem ki, ellentmondást nem tűrő hangon.
–Mi van? – nézett rám. Döbbent arcát látva
elnevettem magam, mire ő felkelt és kiment. – Eszemben sincs, Kínába menni,
főleg nem veled! – mondta, majd felállt és kiment.
–Igen? Képzeld nekem meg nincs kedvem ahhoz,
az unalmas képedhez vágni egy vasrudat, hogy szebb legyen, ezért szépen
összeszeded a holmid és eljössz velem Kínába, vagy pedig véghez viszem a vasrudas
tervem. Miután pedig az első lehetőséget választod, olyan gyönyörű Idol leszel,
hogy minden lánynak eláll a lélegzete, csakhogy nem a szépséged okozza majd. –
mentem utánna, majd miután nevetett egyet, kiment a bejárati ajtón és eltűnt.
–Felix! Akkor jössz? – kiáltottam utánna, de
nagy valószínűséggel, már nem hallotta meg.
Épp az ablakon leskelődtem kifelé hátha
feltűnik a rövid kis járdán, ami átszeli a kertet a kaputól a bejáratig, de nem
történt semmi.
–Még gyakornok vagyok. Nem árt egy kis
kiruccanás, Kínába. – mordult fel mögöttem, Felix -eddig nem említett- mély
hangja, mire egy kisebb sikkantás hagyta el a szám.
Mérgesen néztem rá és megütöttem.
–Ya! Ezt meg miért kaptam? – fortyant fel.
–Azt hittem, hogy nem akarsz jönni! Legalább,
mondhattál volna annyit, hogy „Mindjárt jövök”, vagy „Várj”, esetleg „Igen,
elmegyek veled Kínába. Most pedig itt várj meg”
–Azt várod, hogy mindent az orrodra kössek?
–Igen! – válaszoltam, mire ő megfogta a
kisebb, könnyebb táskáját és megpróbálta az orromra ”kötni“, de nem sikerült
neki, ezért a nyakamba akasztotta. – Chh.... Szánalmas... – ő ezen nevetett egy
jót. – Nem változtál sokat!
–Te sem! – vágott vissza. – Amúgy mikor
indulunk? – kérdezte miközben telefonját nyomkodta.
–Egykor. – feleltem.
–Van még két óránk. Bepakoltál?
–Segítesz?
–Ahh...HA nagyon MUSZÁJ.... – emelte feljebb a
hangját, eme két csodás szónál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése