The Truth is in the Past /3.rész/

Harmadik Fejezet

Délután Felix karjaiban szerettem volna ébredni, de nem. Az ágy másik felén voltam, úgy hogy a lábam feküdt a párnán a fejem meg Felix lábával szemezett. M’ért is lenne tündérmese az életem?

Lassan felültem az ágyon és a mellettem alvó fiúra néztem. Mivel nem volt szívem felkelteni, felkeltem és elmentem fogat mosni. Bementem a fürdőbe, letusoltam, fogat mostam, kiléptem a mai napra szánt ruháimért és vissza a fürdőbe. Ott még gyorsan felöltöztem és kész is voltam. Már csak a hajam maradt hátra. A fürdőből kilépve a bőröndömhöz vettem az irányt és kerestem elő a hajvasalóm, amit induláskor a táska aljába raktam. Mikor megtaláltam egy konnektort kerestem, amit az ágy mellett találtam is. De mielőtt bedugtam volna az áramba észrevettem, hogy Felix még mindig az igazak álmát alussza. Most előbújt bennem a kisördög és az ágy végét megkerülve mentem át a másik oldalra. Elterveztem, hogy-hogyan fogom felébreszteni. Egyszerű. Ráugrom.  Gondoltam, majd cselekedtem is. Hátán feküdt így úgy határoztam, hogy hasára ugrok ülve. Végül mivel az ugrás túlságosan gonosz tervnek bizonyult, csak ráültem hasára. Nagyon gyorsan kinyitódtak szemei, engem pedig az ágyra lökött le a hasáról.

–Te zakkant vagy?! – ült fel gyorsan.

–Most mi van? Nem én alszok délig!

–Nincs dél! Csak délután kettő óra! – mutatott a faliórára, amit eddig észre sem vettem.

–Akkor is kelj fel! – mondtam, majd bedugtam a konnektorba a hajvasaló villásdugóját.

Megvártam még felmelegszik és szépen lassan göndöríteni kezdtem hosszú, barna hajam. Eltelt egy idő, mire befejeztem, mert elég sűrű a hajam, de mire kész lettem Felix is elkészült. Éppen a kanapéhoz igyekeztünk TV-t nézni, mikor kopogtak. Intettem barátomnak, hogy majd én megyek és célomat megváltoztatva indultam az ajtóhoz. Kinyitottam és Lay állt előttem.

–Ti ketten? – kezdett el zavarodottan mutogatni rám és a kanapén ülő Felixre.

–Áá, dehogy! Hao osztott be így – vágtam flegma arcot, ő pedig elnevette magát. – Ha-ha-ha nagyon vicces. Szóval minek köszönhetem látogatásod?

–Ja, igen. Lenne kedvetek eljönni velem valahova? Egy kis bemutató szerűség lenne. – magyarázta.

–Én benne vagyok! Felix? – néztem hátra.

–Ja, ja, aha. – intett hátra.

–Oké, akkor majd nem sokára jövök. – mondta.

–Oké, hello. – köszöntem.

–Bye – köszönt, majd becsuktam az ajtót.

Vissza mentem a kanapéhoz és mielőtt leültem volna, fejbe vágtam barátom.

–Ezt mégis miért kaptam? – kapott a fejéhez.

–Csak úgy – válaszoltam, majd lehuppantam mellé.

Mivel nem volt semmi érdekes a TV- ben - amiben hál’Istennek nem csak pornó volt- ezért a DVD-be rakott egy horror filmet, amit hozott. Megkérdeztem, hogy miért hozta és azt mondta, hogy azért, mert tudja, nem szeretem a horrort. Hát nem mondom! Mi vagyunk a legjobb barátok! Annyira utálom mikor ilyen! Amúgy is utálom, de ilyenkor különösen. Szóval, betette a horroros filmet és el is indította. Egy félelmetes résznél félelmemben hirtelen a karjába csimpaszkodtam. Rám nézett és nevetett egy jót. Köszi Felix, eddig ez a legkedvesebb dolog, amit tehettél! Nagyon hálás, vagyok! A film negyedénél ismét kopogtak. Felix gyorsan felpattant, hogy kinyissa, engem pedig magamra hagyott. Gyorsan megállítottam a filmet és az ajtó irányába néztem. Barátom szép lassan ment, nem siette el a dolgot. Odaért, majd kinyitotta. Egy percig nagyon szemezett a kívülállóval.

–Ő is jön? – hallottam meg egy ismerőst, aki BamBam volt.

–Hidd el én sem örülök neki! Csakis Kristin miatt megyek el! – válaszolt Felix, majd becsapta az ajtót. – Készülj! Jöttek! – mondta nekem.

Gyorsan elkészültünk és mentünk is ki. Kimentünk a folyosóra, BamBam a falnak dőlve, keresztbe tett lábbal és maga előtt összefont kézzel állt, míg Lay ide-oda sétált.

–Na végre! – flegmázott BamBam, a mellettem álló emberre nézve, úgy mint aki meg akarja ölni.

–Kuss – válaszolt Felix.

–Ne veszekedjetek, induljatok! – indult meg Lay.

Kimentünk a szállodából, és jobbra fordulva mentünk tovább. Szép volt a környék. Nagy házak, egy park a sarkon egyszóval gyönyörű. Az utca végén balra fordultunk és egy kis gyaloglás után, körülbelül az utca felénél, egy kis bolt előtt álltunk meg.

–Itt egy kis mindenes bolt, ha szükségetek lenne valamire. Mellesleg a szállodában is van egy kis büfé, de ha ki akartok mozdulni egy kicsit ez is megfelel. – mondta. – Igazából, nem a várost akarom bemutatni. Csak utasítást kaptam,hogy mutassam meg a kisboltot, meg igazából a várost is, de kitaláltam valami mást! Mi lenne ha üdvözölnélek benneteket? – nézett végig rajtunk, mi pedig csak bólogattunk. – Oké, kövessetek! – intett, majd elindult, mi pedig utána.

Végig mentünk a kisbolt utcáján, lefordultunk jobbra, az az utca végén, ahol egy nagy fa állt a sarkon, ott lefordultunk balra. Elhaladunk két ház előtt és a harmadik ház, valójában nem is ház volt. Lay itt is megállt.

–Nos ide is értünk! Bemegyünk és utána mindent elmondok. – mondta.

Az épület előtt pár részeges beszélgetett. Bementünk Lay széttárta a kezét felénk nézett és elkiáltotta magát.

–BEMUTATOM KÍNÁT!! – ordította.

Egy kocsma volt. Mire is számítottam? Mindenki részeg volt. Voltak akik, a barátnőjükkel csókolóztak, néhányan a földön vagy éppen a haverjaikon aludtak, egy csomóan voltak a pultnál, a zene üvöltött, amire egy csomó fiatal lány és fiú ugrált. Mikor jobban megfigyeltem, hogy honnan szól a zene, észre vettem, hogy a kocsmában DJ is volt. Életemben először jártam kocsmában. Lay a pulthoz vezetett minket és motyogott valamit a pult mögött lévő nőnek, akin alig volt ruha. Szerettem volna közelebbről is megnézni a DJ-t, így annyit mondtam BamBam-nek, hogy mindjárt jövök és a bulizó tömegen átfurakodva, próbáltam közelebb jutni. Nagy nehezen odaértem és jobban megfigyelhettem a DJ pult mögött álló embert. Fiú, nem csúnya, menő, cuki, piros hajú-biztos festett- és szexi. Miután elolvadtam a gyönyörben, újra megindultam a társaság között. Ismét nehezen jutottam vissza a bulizó fiúk és lányok között de sikerült.

–Lay! Ki a DJ? – fordultam felé.

–Ő? – mutatott arra, mire bólogattam. – G-Dragon. Egy koreai srác, akit a lányok imádnak. Nagyon jó DJ és egy banda tagja. A Banda nagyon híres, úgy Koreában, úgy külföldön is. A banda a Big Bang. Öt tagú. A tagok G-Dragon, Seungri, T.O.P, Taeyang, Daesung. Nézz utána. – adott egy kis infót.

–G-Dragon?? – kérdezett vissza BamBam.

–Ismered? – nézett rá Lay.

–Honnan ismerném? Dehogy ismerem! – fakadt ki. Látszik rajta, hogy ideges lett. – Megyek haza. Sziasztok. – fejezte be, majd az ajtó felé indulva elment.

A szemem újra G-Dragonra tévedt. Elképzeltem magam, ahogy a barátnője vagyok. Sajnos túl erős a fantáziám és olyan dolgokat képzeltem el amik soha nem történnének meg. Miután olyan dolgok történtek a fejemben, amik a valóságban lehetetlenek, észbe kaptam. Körül néztem, majd újra a DJ pult felé pillantottam. A piros hajú fiú már nem volt ott, helyette egy fekete, magas fiú állt, aki szintén a DJ szerepét játszotta. Oldalra pillantottam és ekkor tágra nyíltak a szemeim. A piros hajú G-Dragon épp felénk közeledett. Mikor köreinkbe ért lekezelt Felix-el és Lay-el, majd hozzám lépett.

–Hello! G-Dragon vagyok, a DJ, akit az előbb néztél. – nyújtotta felém kezét.

–Ö… Szia, a nevem Kristin – mutatkoztam be és boldogan elfogadtam gesztusát.

–Kri-Kristin? – csodálkozott.

–Igen. – feleltem.

Odalépett Felixhez súgott a fülébe valamit, amire Felix „Igen”- nel felelt.

–Amúgy ti hogy kerültetek ide? – intézte Layhez a kérdést.

–Bemutatom nekik Kínát. – nézett rám, majd Felixre.

–Áá… értem. Most megyek, leváltom HyungWon-t. – mondta és elment.

Felálltam és oda mentem Felixhez.

–Ismered? – suttogtam a fülébe.

–Ööö… – habozott – Gyerekkori barátom.

–Hogy-hogy én nem ismerem? – suttogtam tovább.

–Te akkor már elköltöztél – felelte.

–Aha – hagytam annyiban és visszabaktattam a helyemre.

Leültem és gondolkodtam egy kicsit a dolgokon. GD ismeri Felixet. BamBam elment, de miért? Lehet, hogy Bam is ismeri GD-t, meglátta a DJ pultnál és azért ment el? Mintha valamit titkolnának…Mind a ketten vagyis hárman, GD-vel együtt. Ekkor valamilyen oknál fogva Felix felé néztem. Ő a pult felé fordulva ült. Előtte vagy 15 üres pohárka állt, amiket éppen tölteni készült az egyik kiszolgáló nő.

–Kérsz Wisky-t? – lökött meg Lay.

Bólintottam. Intett az egyik lánynak, aki nyomban ott is termett. Leadta a rendelést és a nő nyomban ki is szolgálta. Lay felém nyújtotta az egyik poharat és egy kortyra megitta a másikat. Én is megittam és kértem még egyet… Meg még egyet és egy harmadikat is…. mindaddig, amíg részeg nem lettem.

Író szemszöge

Felix lerészegedett. Lay is. Majd Kristin is követte példájukat. Miután a triót BamBam elhagyta, nem volt aki vigyázzon rájuk. Az ok amiért Bam elment, az nem más, mint hogy látta a közel jövőt és mivel nem szeretett volna részt venni, abban amit látott, elment. Lassan mind a hárman a sárgaföldig leitták maguk és megindultak haza. A kocsmából kilépve az ellenkező irányba fordultak, mert szerintük az volt a jó út. Mentek egy darabig, ordibálva, szaladva, dülöngélve…

–Van egy ötletem! – kiáltotta Kristin – Meglátogatom a nagymamám!!

–Há’ de az má’ meghalt, nem? – kiáltott vissza Felix.

–De igen! De kit érdekel? Megyek és meglátogatom!!

–Jó, menjünk!! – kiáltotta Lay is.

Azzal megfordultak és egy ház falának nekimenve kezdték el verni, azt.

–Nagyi! Engedj be!!

–Kristin Nagyija engedj bee!! – kiáltotta Lay.

Felix tovább akart menni, mert nem akart hülyékkel lenni egy helyen, viszont egy villanyoszlop ebben megakadályozta. A nagy lendülettől a földre huppant.

–Há’ figyeljé’ má’ oda! Nem tudsz vigyázni? – kezdett kiabálni és mutogatni kezével.

Mind a hárman kiáltoztak, nem törődve azzal, hogy már mindenki alszik az utcában.

–Nem akarja kinyitni. – szólalt meg végül Kristin. – Biztos elment a boltba.

Lay is abba hagyta és leült Felix és Kristin mellé a földre.

–Meg kellene nézni valami jó filmet. – talált ki valamit Felix.

–Tényleg!!! A reszkessetek betörők hétkor kezdődik! – hangoztatta Lay és ránézett az órájára, ami azt mutatta, hogy harminc perc múlva éjfél lesz. – És még csak hat óra! Siessünk!

Ezzel a trió felállt és tovább indultak. Egyenesen haladtak, az utca végén pedig lefordultak balra. Az utca felénél Lay felkiáltott:

–Itt vagyunk! Be kell menni, hogy legyen helyünk, mert később az összes el lesz foglalva. – jelentette ki, majd a fal felé indulva, akart bemenni az ajtón. Mivel meg se közelítette az ajtót, egyenesen a falnak ütközött.. – Nézd már! Nem akar kinyílni ez a hülye ajtó! Nyílj ki, mert én azt mondtam! Ne pofázz, hanem dolgozz! – kezdett el kiáltozni.

–Várjatok! Ez egy csapba! Tudom! – szólt Felix is. – Tudom mit kell tennem! Félre az útból! – kiáltott ismét pedig senki nem volt előtte.

Kiment az útra, a szélén keresett egy nagyobb követ és elhajította. Szerencséjére a kő a falnak ütközött, nem az óriási ablaknak, ami elválasztotta a bolt ruha kirakatát az utcától. Nem elégedett meg ezzel, így fogott még egy követ és azt is elhajította. Mivel a célzó képessége most nem mondható kitűnőnek, így ez a kő se talált célba. Helyette az ülve-kiáltozó Lay fejét választotta.

–Hogy az a koszos kutya enné meg az agyad! – fordult hátra. – Nem látod hogy tárgyalok? Ez a k*rva ajtó még mindig nem akar beengedni! – magyarázta miközben felállt és a falba rúgott. – ÁÁÁÁ!!! Ez fájt! – majd újra belerúgott és ezt folytatta egy ideig.

Felix ismét fogott egy követ és azt is elhajította. De ezúttal célba is talált...A nagy ablak betörött és a riasztó sem habozott sokáig, rögtön megszólalt.

–Most már biztonságos! Mehetünk! – jelenti ki büszkén, majd szép lassan bemászik az kirakaton.

Lay feltápászkodik a földről és Felix után megy. Míg ők ezt végig csinálták észre sem vették Kristint, aki kiállt az út közepére és az arra haladó kocsik után rohangált, azt kiabálva, hogy „Aha, most megfoglak te rabló! Nem menekülhetsz el egy kiképzetlen rendőr elől!! Börtönbe fogsz kerülni...Meg te is!”.

–Áá...Segítség! Elrabolták Felix-et és Lay-t. – vette észre, hogy a fiúk nincsenek ott, ahol korábban és ismét a kocsik felé fordult. – Ki volt? Ki rabolta el őket? – kiáltozott tovább.

Ekkor jött egy kocsi, ami fekete volt, Kristin elé állt, kinyújtotta kezét és nem mozdult. Azt hitte, hogy a kocsiban ülő személy rabolta el barátait. A sofőr telefonozott, nem nézett az útra, hiszen ki állna éjfélkor az úton?! Senki. Ezért tovább telefonozott. Kristin sem ment félre, az úttesten állt kinyújtott kézzel, a közeledő autó előtt. Mivel részeg volt nem tudta mit is csinál. Az autó közeledett, ahogy a vég is. Kristin csak állt. Mozdulatlanul. Fél méter és a kaszásnak is dolga lesz. Valaki leugrott a tetőről, az úton álló lányhoz sietett és kinyújtotta egyik karját, miközben átkarolta védettje derekát. Öt másodperc....Négy....Három....Kettő...és Egy. A fiúkeze megérintette a kocsi orrát, ami behorpadt, de a fizika is jelen volt és a fiú a lánnyal együtt egy kicsit hátra csúsztak, de nagyobb bajuk nem esett. A sofőr erre felnézett. Látta a lányt, de a fiú arcán fekete napszemüveg volt és a hosszú nyakú felső eltakarta száját. Kiszállt a kocsiból. Mikor meglátta a mercédesz elejét, tágra nyílt szemmel meredt maga elé.

–Hogy merte ezt csinálni a kocsimmal?? Ki maga? Földön kívüli? – kezdett el ordibálni.

A fiú nem törődött vele. Kristinnek tágra nyíltak a szemei és leroskadt a hideg betonra. A fiú pedig követte.

–Menjen innen! – szólalt meg a fiú. – Különben feljentem diák zaklatásért.

–Honnan tud maga arról? – ijedt meg a férfi.

–Nem hallotta?! Húzzon innen és mindenkinek azt mondja, hogy nekiment egy karónak. – nézett mélyen a férfi szemébe.

–Re-rendben. – azzal beszállt a kocsiba és elhajtott.

Az ismeretlen felállt Kristin mellől. Karjaiba kapta az ijedt lányt, lement az útról vele és lerakta a járdára, majd kb. egy méter távolságra ment és megszólalt.

–BB megtaláltam. A nagy áruháznál vagyunk a kocsma utcájától balra. Gyere érte, マスク(masuku(maszkban)). – fejezte be.

Kristinhez lépett.

–Mindjárt jönnek érted és haza visznek. Ne menj sehova. – súgta a fülébe az idegen. – Nekem most mennem kell. – fejezte be, majd felállt és akárcsak a pókember felmászott a tetőre és eltűnt.

Felix és Lay még mindig benn voltak fogalmuk sem volt a kinn történt dolgokról.

–Mikor kezdődik már el? – kiáltoztak idegesen.

Nem tartott sokáig és már jött is egy ember maszkban meg fekete öltözetben. Karjaiba emelte a lány és már futott is, mint a villám. Alig egy perc múlva Kristin már a szállodában volt, pizsamájában. Nem volt mást tennie minthogy befekszik az ágyába és alszik. Eközben a fiúk nem jártak ekkora szerencsével. Időközben megérkeztek a helyszínre a rendőrök és kihozták őket a boltból.

–Hol van Kristin? – kérdezte Felix, mikor nem találta az emlegetett személyt.

–Nem tudom...itt volt kinn... – felelte Lay.

A rendőrök azonnal észre vették, hogy részegek, így nem kérdeztek tőlük semmit, csak szépen beültették őket a kocsiba és elhajtottak velük a rendőrőrsre.(...) 10 óra körül Kristin fájó fejjel kelt. Észre vette hogy nincs mellette Felix, gondolta hogy megnézi a fürdőszobában, de ott se volt.

Kristin szemszöge

Arra keltem, hogy hasogat a fejem. Az órára pillantottam. 10 elmúlt 5 perce. Oldalra fordultam, hogy megnézzem Felix fenn van-e, de nem volt az ágyban. Megnéztem a fürdőben de ott sem volt. Aztán eszembe jutott....

–Jaaj!!! Ne! – kaptam a fejemhez.

Gyorsan leszaladtam az elsőre, megkerestem a tizenharmadik szobát és bekopogtam. Kinyílt az ajtó és a szerkesztő nézett rám.

–Jó reggelt!

–Szép jó...

–Nem tudja melyik szobában van BamBam? – vágtam szavába.

–De, tudom. Itt van velem.

–Beszélhetnék vele? – kérdeztem ismét.

–Persze. Kunpimook keresnek. – kiáltott be, majd elment az ajtóból és BamBam vette át a helyét. – Mi az? – kérdezte.

–Beszélnünk kell! Nagyon fontos!

–Oké. Várj egy pillanatot. – mondta, fél perc se kellett mire már felöltözve állt előttem. – Te nem vagy felöltözve. – szólt, majd felvitt a szobámba. – Szedd elő amit fel akarsz húzni.

Úgy tettem ahogy mondott. Előkerestem egy kék színű, szűk farmernadrágot és egy rövid ujjú, rózsaszín felsőt.

–De ne kukkolj! – alig hogy ezt kimondtam, már rajtam is voltak a kiválasztott darabok.

–Na, mesélj! – ült le a kanapéra én pedig mellé.

Elmeséltem neki mindent, ami tegnap történt. A kocsmától kezdve, a két fura alakig.

–Szóval azt hiszed, hagy annak a két alaknak képességei vannak? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

–Pontosan! Mondom, hogy ránézett az emberre és azt mondta neki, hogy húzzon el, mert feljelenti diák zaklatásért, meg hogy mindenkinek azt mondja, hogy nekiment egy karónak. A másik fickó meg villámgyors volt, akárcsak te!

–Szóval azt hiszed én voltam?

–Dehogy is! Csak mondtam, hogy villámgyors volt!

–Hmmm....ez érdekes...Amúgy hol van Felix? – kérdez rá hirtelen.

–Ja, gondolom a rendőrségen. – mondtam lazán.

–És ez olyan mindennapi dolog, mi?

–Micsoda?

–Hát hogy a rendőrségen van a barátod. – feleli.

–Mi?! Felix a rendőrségen van! – ért el az agyamig az előbbi állításom. – El kell mennünk érte!

–Gyerünk! – pattant fel.

Megfogta a kezem, megrántott én előre estem, de mielőtt a földön végeztem volna, karjaiba emelt.

–Azt hitted, mi? – nevetett.

Pislantani sem volt időm, mikor is már a kocsiban ültünk. Nagyon játssza az eszét, hogy villámgyors.- gondoltam, de nem volt valami jó ötlet gondolkodni a közelébe.

–Játszom az eszem, mi? – húzza félmosolyra száját. – Nem játszom az eszem, csak minek menjek lassan, ha tudok gyorsan is közlekedni?

–Bocsi, nem úgy gondoltam. – Meg a fenéket! Nagyon kiborító ez a villámgyorsaság!

–Na jó! Legközelebb lassan jövünk/hozlak le, hogy ne borulj ki, oké?

–Nem, így bár gyorsabban odaérünk.

–Oké de most ne gondolkodj, nehogy olyat csináljak, amit a végén megbánok! – nevetett.

Csak Egy Gyűrű /1.rész/

1.FEJEZET

Péntek este volt, végre hétvége, ennek megünneplésére pedig horror estet tartottunk a barátaimmal. Szokáshoz híven, legjobb barátnőm, AhYeong választotta a filmet és őt ismerve a legfélelmetesebbet néztük. AhYeong és Jane ültek jobbról mellettem, Jane valójában thai, az igazi neve pedig Janniyome Raylai, de csak Jane-nek hívjuk, mert nehéz lenne kimondani a teljes nevét. Balról pedig egyetlen fiú barátom, SeungHwan ült. Nyúltam volna a pattogatott kukoricáért, ami AhYeong kezében volt, viszont már egy darab sem maradt benne. Feszült volt a légkör, mindenki szemrebbenés nélkül figyelte a tévé képernyőjét, amikor hirtelen előtűnt a semmiből egy fehérbe öltözött véres fejű hatalmas fogú nő és a kamerába sikoltott. Jane ijedtében a pokróc alá bújt, SeungHwan pedig elkapta a bal kezem és szorosan ölelte magához. Korom sötét volt a házban, csak a tévé világított. Már éppen lenyugodni készült mindenki és figyelmét újra a filmre fordítani, mikor SeungHwan telefonja megszólalt és ezt követően mind a négyen őrült sikoltásba kezdtünk. Jane ugrott fel a leghamarabb a kanapéról és felkapcsolta a villanyt. Hangosan fújtam ki a levegőt, mikor SeungHwan anyukája szólt bele a telefonba. AhYeong elment a konyhába megtölteni a pattogatott kukoricás tálat, míg Jane egy helybe nézett és próbálta feldolgozni a filmet. Már egy csomó horrort megnéztünk, általában péntekenként ezt szoktuk csinálni, de mind közül ez volt a legfélelmetesebb. SeungHwan pár perc múlva befejezte a beszélgetést és AhYeong is visszajött egy tele tál pattogatott kukoricával a kezében.

- Mit akart anyukád? – tette fel a kérdést leghamarabb AhYeong.

- Hogy hazafelé ugorjak be a boltba paprikáért. Vége lett a filmnek?

- Igen, ez már a vége. – nyújtotta felénk is AhYeong a tálat. – Jane, meddig fogsz még ott álldogálni?

Erre a kérdésre Jane is visszatért a jelenbe és helyet foglalt mellettünk.

- Mit is mondtál EunByul, mikor érnek haza a szüleid? – nézett rám mosolyogva AhYeong.

- Tizenegy körül, még van három óránk. Miért is? – kezdtem félni, mert AhYeong sosem volt az a jó kislány és az ötletek amiket ő kitalál, általában rosszul végződnek. Tudtam, hogy nem azt fogja mondani, hogy társasozzunk vagy hallgassunk zenét.

- Emlékeztek a kísértetházra az utca végén? DongSun azt mondta volt ott pár barátjával még múlt héten és a ház ajtaja bevágódott mögöttük, utána pedig sikoltásokat hallottak. – mesélte a történetet. Persze mindenki tudja a storyt az iskolában, DongSun az egyik legmenőbb fiú a sulinkban és azt állítja napi szinten mennek elhagyatott házakba a haverjaival. Viszont ki van zárva, hogy én valaha is betegyem a lábam egy olyan házba. – Mit szólnátok, ha meglátogatnánk azt a házat? – mosolyodott el AhYeong gonoszan.

- Én biztos nem megyek, ti menjetek nyugodtan. – kezdtem el azonnal tiltakozni.

- De nem lehetsz ilyen ünneprontó, EunByul! – kezdett el hisztizni a barátnőm. – Ugye ti benne vagytok? – fordult a többiek felé AhYeong. Természetesen nem vártam el tőlük, hogy majd tiltakozni fognak, mert túl jól ismerem őket ahhoz, viszont legalább valami nem tetszést mutathattak volna. Végül aztán így történt, hogy tél közepén, a -10°C –ban elmentünk kísértetházat nézegetni.

Késő bánat volt már, mikor Jane megijedt az elénk táruló látványtól. A ház udvarát teljesen benőtte a gaz, hatalmas fű vette körül az egész épületet. Egy ablak sem volt épp, vagy betörték, vagy egyszerűen meg sem volt. A szürke festék sok helyen lepergett és már csak a téglák látszottak ki, a pókok pedig boldogan éldegéltek, ugyanis senki nem zavarta meg őket. De számomra nem is a kinézet volt az ijesztő, sokkal inkább a hideg levegő, ami jóval hidegebb volt, mint -10°C. Nem tudom, hogy a szél miatt, vagy tényleg a szellemek voltak, de egy hatalmas festék darab esett le a házról, egyenesen elénk. Én ezt annak vettem, hogy nem kéne itt lennünk, ezért éppen fordultam volna meg, hogy hazamenjek a melegbe és egy forrócsokival a kezemben hallgassam a kedvenc zenémet, de SeungHwan elkapta a karom és nem engedett elmenni. Mire is valók a barátok, ha nem arra, hogy belerángassanak minél több hülyeségbe, nem?

- Ne legyél már ilyen EunByul, csak bemegyünk és kijövünk, ennyi az egész, semmi extra. – unszolt AhYeong és persze nem tudtam tiltakozni, hiába akartam.

Jane megtette az első lépést a ház felé és a jobb lába már bent volt a hatalmas bozótban. Ezt követően AhYeong, SeungHwan, majd végül én is bent voltunk a hatalmas fűben, egyenesen a ház előtt. A ház emeletes volt, az a hír járja, hogy egy idős házaspárt öltek még meg benne az 1900-as években, azóta így áll egymagában, csak a pókok lakják már és néha idetéved néhány felelőtlen gyerek és az a néhány felelőtlen gyerek jelenleg mi vagyunk. SeungHwan megfogta a kilincset, hogy kinyissa az ajtót, de mikor akarta kihúzni, az a kezében maradt. Végül átnyúltunk egy lyukon, ami bőven volt az ajtón és úgy nyitottuk ki. Dohos levegő csapott meg és nagyon hideg volt, mintha tényleg szellemek járnák a helyet. Semmit nem láttunk, ugyanis az utca ezen végén nem világított a lámpa, mintha nem tetszene a háznak, – vagy sokkal inkább azoknak amik bent vannak – hogy valami megvilágítja a helyet. Olyant is hallottam, hogy akármikor kicserélik a világító testet, másnapra már nem világít. Hátborzongató.

- EunByul, a lámpát! – ütögette meg a vállamat AhYeong.

A kabátom zsebéből kivettem a zseblámpát és átnyújtottam a barátnőmnek. Amint felkapcsolta a lámpát, egy pókot láttunk magunk előtt. SeungHwan azonnal elkapta Jane karját és el sem engedte még ügyesen ki nem kerültük a ház lakóját. Beton lépcső vezetett fel az emeletre, de már előre tudtam, hogy én oda fel nem megyek. A fal mellett volt egy kopott, poros zöld kanapé, több helyen is kilátszódtak a rugói és ki is volt szakadva. A kanapé tetején volt egy papír darab, aminek a vége meg volt égetve.

- Mivel a te ötleted volt, te mész el érte! – sétált AhYeong mellé Jane.

- Nem hiszem el, hogy ennyire féltek. Ez csak egy ház aminek nincs lakója a pókokon kívül. – viszont amint ezt AhYeong kimondta, elaludt a zseblámpa fénye. Hiába kapcsolgattuk ki-be, nem világított többé.

- Pedig biztos voltam benne, hogy kicseréltem az elemet mielőtt eljöttünk, nem fogyhatott ilyen gyorsan ki. – vettem a kezembe a tárgyat, majd megpróbáltam felkapcsolni még párszor, sikertelenül.

- Gyorsan olvassuk el azt a cetlit és tűnjünk el innét! – mindenki egyet értett SeungHwan javaslatával, még AhYeong is. Most, hogy nincs ami világítson, egyre ijesztőbb lett ez a hely, még számára is.

AhYeong ment el a papír darabkáért, de néhány másodperc után felsikoltott, ami minket is megijesztett, ezért mind a négyen hangos sikoltozásokba kezdtünk. Ha tényleg vannak ezen a helyen szellemek, akkor biztos nem örülhettek ennek a ricsajnak.

- Mi történt? – kérdezte Jane, a hangja pedig remegett a félelemtől.

- Egy pók! – nyafogott a barátnőm. Megkönnyebbülés volt ezt hallani, legalább nem egy hulla vagy egy kéz miatt volt a hangzavar.

AhYeong a cetlivel a kezében csatlakozott hozzánk, majd együtt el is indultunk a ház kijáratához.

- Senkinél nincs nála a mobilja? – kérdeztem reménykedve.

- Nálam itt van, de kettő százalékon van. – mondta Jane.

- Pár másodpercig kell csak, nem akarok belemenni kifelé menet a pókhálóba. – mondtam, majd elvettem Jane-től a mobilt.

Felkapcsoltam a lámpát és gondosan kikerültük a pókhálót. Jane visszavette a telefonját, mert már majdnem kiértünk, de ekkor megláttam valamit a padlón. Nem tudtam mi, mert csak egy másodpercig láttam, mielőtt Jane kikapcsolta volna a lámpát, de lenyúltam érte. A többiek előre mentek, nem vették észre a cselekedetem. Hideg volt és kerek, középen pedig lyukas. Egy gyűrű? Beraktam a zsebembe és behoztam a pár lépés lemaradásom a többiektől. Majd otthon alaposabban megnézem. Fellélegeztünk, mikor végre kiértünk a friss levegőre. SeungHwan gondosan be is csukta magunk mögött az ajtót, észre sem lehetett venni, hogy valakik itt jártak.

- Most pedig tűnjünk el innét! – mondta a fiú. Festett szőke haja a hideg ellenére is izzadtan lógott a szemébe, amit meg is értek, hiszen ilyen helyzetben még a fagyban is izzadunk.

- Olvassuk már el a lapot! – hajtotta szét a kezében lévő papír darabkát AhYeong.

Pár másodpercig rémült arccal meredt a cetlire, majd felmutatta, hogy mi is láthassuk. Nem volt hosszú üzenet, mindössze egy mondat, viszont elég ijesztő ahhoz, hogy sikoltozva rohanjunk vissza a házunkhoz. A lapon ez állt, nem túl szép kézírással: Te, aki betörtél ide... Megtalállak!!

Sosem örültem még ennyire annak, hogy végre itthon lehetek. Kiabálva rohantunk végig az utcán és mindvégig olyan érzésem volt, mintha valaki követett volna minket. Már az elejétől kezdve nem voltam kibékülve az ötlettel, hogy menjünk kísértetjárta házakat látogatni, de azért erre nem gondoltam volna. SeungHwan ment el leghamarabb, mert tízkor bezárnak a boltok és még kell vennie paprikát, a lányok még maradtak egy kis ideig.

- Nem értem mi történhetett a zseblámpával. – vettem ki a kabátom zsebéből és leültem a többiek mellé az ágyra. – Biztos voltam benne, hogy- - és ekkor felkapcsolt. Lassan ránéztem AhYeongra és Jane-re, de ők is ugyanolyan zavarodottak voltak mint én.

- M-megnyomtad és felkapcsolt? – vette ki a kezemből Jane a lámpát és ő is megpróbálta, de újra világított.

- Szerintem mind megegyezünk abban, hogy nem megyünk többé ilyen helyekre. Az az üzenet a lapon sem volt valami bátorító, szerintem egy életre megutáltam az ilyen helyeket. – jelentette ki AhYeong és felállt – Megyek most már, holnap Jejura megyünk kirándulni a családdal. Hétfőn találkozunk. – ölelt meg.

- Én is megyek akkor. – kelt fel Jane is. – Remélem nem lesz rémálmom. – kuncogott.

Pár perc múlva már egyedül ültem a zseblámpával a kezemben és gondoltam vissza a házban történtekre. Vajon tényleg azért nem kapcsolt fel a lámpa, mert a szellemek nem szeretik a fényt? És mi volt az az üzenet a lapon? „Te, aki betörtél ide... Megtalállak”. Ijesztő. Még egy óra volt a szüleim hazaérkezéséig, de nem tudtam, hogy hogy fogom túlélni addig egyedül. De ekkor eszembe jutott a gyűrű amit a házban találtunk, teljesen meg is feledkeztem róla. Elsétáltam a kabátomig, majd a tárggyal a kezemben felmentem a szobámba. Leültem a fotelomba és közelebbről is megnéztem a gyűrűt. Ezüstből készült, egyszerű karika volt, semmi extra. Elég vastag is volt, nem hinném, hogy esküvőre szánták volna. Viszont volt valami, ami megragadta a tekintetem, ez pedig egy név volt, ami a gyűrűbe volt vésve. „Ji Chang Min”. Valószínűleg ő lehetett a gyűrű tulajdonosa. Talán elveszthette? Vagy... Meghalt? Még a gondolattól is libabőrös lettem, ezért inkább megfogtam a telefonom és rákerestem a névre. Senki híres személyt nem dobott ki, csak néhány Facebook profilt. Újra a kezembe vettem a gyűrűt és megnéztem a nevet, majd azt amit beírtam a keresőbe, viszont nem írtam el semmit.

- Ji Chang Min? Vajon ki lehet ő?

- Végre megtaláltalak! Ötszáz éve várok rá, hogy vala-

Annyira megijedtem, hogy elejtettem a telefonom a gyűrűvel együtt és kirohantam a szobából miközben őrülten sikoltoztam. Kabát és cipő nélkül, zokniban szaladtam ki az utcára és rogytam a földre. Ez meg mi volt? Ki az az idióta? Megidéztem egy szellemet? A félelemtől zokogtam és nem tudtam mit csináljak, de egy valamit biztos tudok: Soha többé nem megyek be a szobámba, a gyűrűt pedig bele fogom dobni a Han folyóba. Nem láttam semmit a könnyeimtől, annyira féltem. Nagyon hideg volt, de most még arra sem tudtam gondolni, hogy fázok. Mi az az izé a szobámban? Még csak meg sem tudtam nézni, annyira megijedtem. Bárcsak össze estem volna, akkor most eszméletlenül feküdnék és nem arra a valamire gondolnék a szobámban. Ekkor eszembe jutott, hogy anyáék hamarosan hazaérnek és nagyon le fognak szidni, amiért így ülök az utcán. Körülnéztem, hátha találok valamit amit fegyvernek tudok használni az az izé ellen. Végül egy nagyobb gallynál állapodtam meg és lassan benyitottam a házba. Semmi nem volt bent, minden ugyanúgy állt, mint eddig is. Lassan, hangtalanul közlekedtem a házban. A szobám felé vettem az irányt. Tudom, azt mondtam soha többé nem megyek oda be, de muszáj elűznöm azt a valamit, hogyan fogom megmagyarázni anyáéknak azt, hogy a kanapén alszom? Mikor az ajtó elé értem, fülemet az ajtóhoz nyomtam és hallgatóztam, hátha hallok valami zajt, viszont síri csend volt. A horror filmekben ekkor szokott előjönni valami ijesztő, ezért inkább hátráltam két lépést és körül néztem, nehogy valaki a hátam mögött legyen, de az egész házban nem volt rajtam kívül senki. Lassan a kilincsre raktam a kezem és lenyomtam. Pár centire nyitottam csak ki az ajtót, hogy be tudjak nézni rajta, de senki nem volt bent. Bevágtam az ajtót, ami elég hangosan neki csapódott a szekrényem oldalának.

- Gyere elő, nem félek tőled! Fegyverem van és nem félek használni! – suhogtattam meg előttem a gallyat. Nem jött elő egy szörny sem, nem hallottam suttogást és nem is láttam egy ismeretlen babát sem a fotelben. Minden úgy volt ahogy hagytam, a telefonom és a gyűrű a földön, a ruháim is ott ahol ledobtam őket. A gallyal a kezemben odasétáltam a telefonomhoz és felvettem a földről. Viszont nagyon megijedtem mikor megláttam a jegyzetekben lévő üzenetet, olyannyira, hogy újra elejtettem a készüléket. Egy új jegyzet volt megnyitva és ez volt beleírva: „Te idéztél meg, most már örökre hozzád tartozom”. Úgy éreztem ott már nem nem bírom tovább, a „fegyveremet” is elejtettem és nem láttam már többet csak sötétséget.